2011. 11. 21
"Te, aki szállsz fejem felett, ne felejtsd el az első leckét, a riadt, kezdő éveket.
S míg téged világűrbe von korunk süvítve, gondolj majd rám,
ki akkor is ott, lent leszek még, ott az iskolaudvaron.
Számon kopott szavak kopognak, s rovom a kört a megszokottat.
S mert az idő nem szekér, vénhedt, hanem rakéta - felragad,
ha találkozunk - megtörténhet - billentsd meg majd a szárnyadat..." (Jobbágy Károly: Az elhagyott repülőtér)
Sosem feledlek, kedves iskolám, oly sok mindent köszönhetek Neked!
Az ünnep simogató nosztalgiájában idéződnek bennem első szárnypróbálgatásaim emlékei, elmúlt diákéveim.
Értékes, érett ismeretekkel, nagy célokért dobogó szívvel szálltam fel udvarodról, egyre magasabbra, egyre távolabb.
Az ELTE-re jártam, most Németországban, Münchenben élek, az egyetemen taníthatok magyar nyelvet, történelmet, országismeretet németül és magyarul. Mindazt, aminek szilárd alapjait Neked köszönhetem, amit az emelt szintű angol és német nyelvi osztályban feledhetetlen tanáraimtól kaptam a négy év alatt.
Megtanítottál, hogy a tudás tényleg értékes hatalom e sok szempontból válságos világban; hogy az embernek maradás legyen mindig vezércsillagom
Immár hét éve búcsúztam Tőled. Kitárult a világ előttem... de arcod, biztató szemed vigyázva kísér, bármerre visz utam.
Hatvanadik születésnapodon szeretettel köszöntelek, szárnyaimmal integetve:
Fiókád, Balogh Éva